|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Csorba Béla 1995. május 12.Szabadkán rendezték meg az Ötágú Síp második találkozóját, ahol a kárpátmedencei magyar írók jöttek össze. Az egyik erdélyi résztvevő Lászlóffy Csaba volt, aki beszámolt élményeiről. Pótolhatatlan értékű könyvet kapott ajándékba a rendezőktől, Botik József-Csorba Béla-Dudás Károly szerzőhármas munkáját: Eltévedt mezsgyekövek. Adalékok a délvidéki magyarság történetéhez 1918-1993 /Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest/. /Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 12./1998. október 4.Temerinben júliusban, majd augusztusban és szeptemberben szerb fiatalok rendszeresen megvertek magyar fiatalokat. Ezeknek a leszámolásoknak kifejezetten nemzeti jellegük volt, hangsúlyozta Csorba Béla, temerini önkormányzati tanácsos, a VMDP /Vajdasági Magyar Demokrata Párt/ körzeti elnöke. Ezért a nyilvánossághoz fordultak, az emberjogi szervezethez és az ENSZ albizottságához. /Magyar Szó (Újvidék), okt. 4./2004. április 10.Életveszélyesen megfenyegették Csorba Bélát, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) alelnökét: a politikus ápr. 9-én, nagypénteken temerini háza kapujánál konyhakéssel átszúrt papírlapot talált, amelyen "Legyilkolunk benneteket" üzenet állt. Csorba emlékeztetett arra, hogy immár 15 éve alelnöke a VMDP-nek, zajlottak körülötte a politikai események, ő mindig el szokta mondani véleményét. – Az elmúlt hónapok, évek során elég sok magyarellenes kilengés volt, amelyek ellen szót emeltem – közölte Csorba. Csorba Béla védelmet kért a rendőrségtől, egyelőre azonban nem kapott választ. A történtek miatt Ágoston András, a VMDP elnöke levéllel fordul a belgrádi illetékesekhez és a magyar politikai élet vezetőihez. A szerb radikálisok győzelmét hozó szerbiai parlamenti választások óta megszaporodtak a Vajdaságban a kisebbségellenes kilengések. /Életveszélyesen megfenyegették a VMDP alelnökét. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 10./2005. március 3.Az amerikai külügyminisztérium 2004-es, Szerbia és Montenegróval foglalkozó emberjogi országjelentése fejezete részleteiben kitért a vajdasági kisebbségellenes incidensekre. A dokumentum szerint jelentősen megnövekedett az erőszakos cselekmények száma a 2003-as parlamenti választásokat követően, amely többségi győzelmet hozott a Szerb Radikális Párt számára. A magán- és egyházi javak rongálása mellett támadások, testi sértések és halálos fenyegetések is előfordultak. Az incidensek „elsősorban a magyarok és a horvátok – a két legnagyobb lélekszámú vajdasági kisebbség – ellen irányultak, de kiterjedtek más csoportokra is (szlovákok, rutének, románok, romák, zsidók, kínaiak)” – áll a dokumentumban. A jelentés két konkrét esetet is megemlít: a Csorba Bélát, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alelnökét ért halálos fenyegetést és egy távolsági buszon történt magyar iskolás gyerekeket ért bántalmazást. A kisebbségek egybehangzóan panaszkodtak a rendőrség hozzáállására, amely gyakran magukat az áldozatokat hibáztatta a történtek miatt. Számos panasz érkezett a kisebbségi egyházak részéről is, amelyeknek folyamatosan szembesülniük kell a templomok, temetők és más egyházi létesítmények elleni vandalizmussal. A rendőrök hozzáállása ezekben ez esetekben is gyakran kifogásolható. Nem tapasztalható előrelépés az elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatását illetően sem. A Magyar Emberi Jogok Alapítvány folyamatosan tájékoztatja a nemzetközi szervezeteket a kárpát-medencei magyar kisebbségek emberjogi helyzetéről, így a vajdasági magyarellenes incidensekről is. Hámos László, a HHRF elnöke január 7-én Belgrádban találkozott Michael C. Polt amerikai nagykövettel. A találkozó során átadták a HHRF vajdasági kisebbségellenes incidensekről szóló, angol nyelvű, 31 oldalas, 91 esetet tartalmazó, képekkel illusztrált jelentését. /Megszaporodtak a kisebbségellenes incidensek Vajdaságban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./2005. június 15.Szabadon engedték azt a két szerb fiatalembert, akiket azért tartottak őrizetben, mert magyar fiatalokra támadtak Temerinben. A helyi rendőrség – most először – hivatalosan is elismerte: a szerbek azért bántalmazták a magyar fiatalokat, mert anyanyelvükön beszéltek. Azt, hogy a tárgyalás mikor folytatódik, egyelőre nem lehet tudni, közölte Csorba Béla, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alelnöke, aki Ágoston András pártelnökkel a helyi rendőrfőnöknél tájékozódott. A magyar politikusok elképesztőnek tartják, hogy a verekedést kiprovokáló egyik szerb férfi ellen eddig 14 bűnvádi följelentést tettek, ám csak egyetlen egyszer ítélték el, most pedig a szabálysértési bíró az eljárás befejezése előtt társával együtt szabadon engedte őket. A VMDP álláspontja az, hogy a magyarveréseket a vajdasági magyar pártok nem tudják megakadályozni. Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök eközben felkérte a külügyminisztert, hogy hivatalosan tájékozódjon szerb partnerénél a temerini incidensről. Közben Szabadkán újabb nemzetgyűlölő falfirkák jelentek meg: ezúttal horvátokat gyalázó feliratot festett valaki egy iskola falára. /Vajdaság: szabadlábon a magyarok támadói. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 15./2008. június 17.Újabb magyarverés történt a délvidéki Temerin városában. Június 14-én éjjel minden ok nélkül rajtaütésszerűen megtámadták és súlyosan bántalmazták az utcán békésen közlekedő K. Roland (19 éves) és K. Viktor (18 éves) magyar fiatalokat – olvasható a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) közleményében. Előbbit sörösüveggel leütötték és megrugdosták, olyannyira, hogy az újvidéki kórházban sürgős műtéti beavatkozásra volt szükség szeme világa megmentésének érdekében. Az incidenst követően a tettesek elegáns terepjárójukba vágták magukat, és elmenekültek a helyszínről. Ágoston András, a VMDP elnöke és Csorba Béla, a VMDP körzeti szervezetének elnöke a helyi rendőrségen s tájékozódott az ügyben. Az illetékesek megerősítették a fentieket. Az eset nyugtalanítja a közvéleményt, mert most kezdődött meg a szabálysértési eljárás egy korábbi magyarverés ügyében. Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy nagyobb csoport szerbül beszélő rendbontó kötött bele és vert össze brutálisan két békésen közlekedő magyar fiatalt. Ezek az esetek azt jelzik, hogy a kisebbségellenes támadások környezetünkben nem szűntek meg – áll a nyilatkozatban. (vajdasagma.info) /Újabb magyarverés a Délvidéken. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 17./2009. november 2.1944 őszén, illetve a következő év elején a Délvidéken a szerb partizánok egyes források szerint 20 ezer, mások szerint 40 ezer magyart végeztek ki. Erről a vajdasági magyar családokban, csakúgy, mint a hatalmon lévők körében, sokáig hallgattak. A jugoszláv történetírás letagadta, illetve szükséges igazságtételként állította be „a fasiszta magyarok és a kollektív bűnösnek nyilvánított ugyancsak fasiszta németek elleni megtorlásokat”. Az utóbbi 15–20 évben örvendetesen megszaporodtak az 1944–45-ös atrocitásokkal foglalkozó tényfeltáró kiadványok, közöttük is a monografikus igényű helytörténeti és régiótörténeti jellegű munkák. Mojzes Antal, dr. Mészáros Sándor, Forró Lajos, Teleki Júlia, Szloboda János, Matuska Márton, Csorba Béla, de mások is kísérletet tettek arra, hogy a maguk környezetében végzett kutatással hozzájáruljanak az igazság feltárásához. Ez nem könnyű, mert a felelősök és csatlósaik több évtizeden át mindent megtettek, hogy a tényeket eltüntessék, megsemmisítsék, eltitkolják és meghamisítsák. Ezt bizonyítja, hogy a csúrogi magyar áldozatok maradványait a dögtemetőből titokban máshova szállították, a tömegsírok egy része fölé a hatvanas években autóbusz-pályaudvarokat építettek, esetleg szeméttelepet létesítettek a helyükön. Szerbiában a levéltári anyagok jó része még ma is hozzáférhetetlen. Temessük el ezeket az embereket tisztességesen – mondja Forró Lajos magyarkanizsai származású, Szegeden élő történész, aki nemcsak könyveket írt és filmet készített, de bírósági úton próbálja elérni az ártatlanul kivégzett nagyapja rehabilitálását. Teleki Júlia helytörténész, több kötet szerzője, akinek az édesapját a csúrogi dögtemetőben hantolták el, maga pedig egyévesen a faluból kitelepített magyarok között volt, már csak azt szeretné hivatalosan hallani, hogy a szörnyűségek valóban megtörténtek. És egy tartós emléktáblát a vesztőhelyen, amelyet végre nem rombolnának le a vandálok, mint ahogyan eddig tették a hozzátartozók által felállított keresztekkel. A vajdasági képviselőház is pénzelt egy több évig tartó kutatást, eléggé felemásra sikeredett az eredménye. Az igazság felé vezető úton címmel mutatták be nemrégiben. (Az anyagot nagyon kevesen láthatták, mert a többkötetes kiadvány kilenc, az adatokat tartalmazó CD pedig 120 példányban készült el, ami egyszerűen nevetséges.) A szerzők, akik az 1941 és 1948 közötti időszakot vizsgálták, arra a megállapításra jutottak, hogy több mint százezer embert likvidáltak, közöttük 4600 magyart. Ezzel kapcsolatban Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke is megjegyezte, hogy a munka nem fejeződött be és a lista korántsem teljes. Személyes példaként hozta fel, hogy a saját nagyapját sem találta meg a névsorban. A legfontosabb annak a kimondása, hogy 1944 őszén és 1945 elején különös kegyetlenséggel elkövetett, törvénytelen népirtás zajlott, Tito tudtával és parancsára. /Tóth Lívia: Hatvanöt év után. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 2./2011. május 18.Szórványkonferencia TemesvárottA rendezvény utolsó hozzászólója, a dél-erdélyi Lippán élõ Szebán Ferenc szerint nemzeti és nem nemzetközi volt a kétnapos temesvári konferencia. Lássuk be, volt igazság abban, amit mondott, bár ez alkalommal inkább örülhetünk, hogy több országból jöttek elõadók. �?s annak is, hogy jobb késõn, mint soha. Május 13-án ugyanis ennek a jegyében kezdte mondandóját a konferencia elsõ határon túlról érkezett vendége, Répás Zsuzsanna államtitkár, aki szerint: 2010 óta a magyar kormány számára kiemelten fontos a külhoni magyarság helyzete és ezen belül is prioritást élveznek a szórványközösségek. Ezért alakította meg a közelmúltban a magyar kormány a MÁ�?RT két új albizottságát, amelyek egyike a Kárpát-medencei szórványközösségekkel, míg a másik a nyugati diaszpórával foglalkozik. Az államtitkár asszony azt is elmondta, hogy a Kárpát-medencei szórvány albizottság elnökévé, a mostani rendezvény fõszervezõjét, Bodó Barnát nevezték ki, akinek a legfõbb feladata e stratégia kidolgozása. A Szórvány Alapítvány létrehozójaként ismert Bodó Barna a Szórvány és nemzetépítés nevet adta a rendezvénynek, amelyen Répás Zsuzsanna azt is hangsúlyozta: cél az is, hogy a szórványközösségeket ne csak a támogatások tartsák életben, hanem képesek legyenek önállóan is mûködõ közösségekké válni. A konferencia elsõ napján, Temesvár egyetlen magyar nyelvû középiskolájában, a Bartók Béla Líceumban a Miskolci Egyetemen tanító Biczó Gábor kultúrantropológus az asszimiláció fogalmának különféle értelmezéseit sorolta, hangsúlyozva: többség és kisebbség élhet együtt úgy, hogy egyik a másikat nem asszimilálja, aminek döntõ jelentõsége lehet a szórványstratégia kidolgozásakor. A Selye János Egyetem oktatója, Gyurgyík László szociológus a felvidéki magyarság elszórványosodásának folyamatát demográfiai térképekkel és statisztikai adatokkal tette érzékletessé. Ladányi Lajos, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának szórványszakértõje arról beszélt, hogy nemcsak az anyaország, hanem a külhoni magyarság körében is szükséges a szemléletváltás, mivel a szórvány visszaszorulása - az õ tapasztalatai szerint - a gyakorlatban a szomszéd népek terjeszkedését és a szórvány asszimilálását jelenti, ami szerinte borzasztó. A délvidéki Csorba Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy a korábban a Tisza völgyében és a Vajdaság északi részén tömbben élõ magyarság - néhány települést leszámítva - napjainkra szórványhelyzetbe került. Sürgõsen tenni kellene valamit ennek a folyamatnak a fékezésére - mutatott rá az újvidéki egyetem oktatója. Bodó Barna elõadásában a szórvány fogalom értelmezésére vállalkozott, ugyanis az eltérõ és nem eléggé pontos értelmezések szinte lehetetlenné teszik a szórványokról való értõ és a helyzetet értelmezõ nyilvános beszédet. A szórvány a kulturális nemzet határa - a Kárpát-medencében egyetlen nemzet esetében sem esik egybe a kulturális és a politikai nemzet határa - ezért a szórványért vállalandó felelõsség a nemzet egészéért való fellépés. A nemzetszemlélet jelentõségére is felhívta a figyelmet. Az a mód, ahogyan az anyaország viszonyul szórványaihoz, az illetõ ország nemzetpolitikájának a függvénye: jelentõs eltérések mutatkoznak például a német, a román illetve a magyar nemzetpolitika között. A románok ugyanis például a román állam 1859-es létrejötte óta mindig is erõteljesen a területre koncentrálnak, míg a magyarok szemlélete közösségelvû. Hangsúlyozta, hogy a többi Kárpát-medencei nemzet nem tesz különbséget a szórvány és a diaszpóra fogalma között, míg a magyarok - igen, akiknek megközelítésmódja eltér az õket körülvevõ, többi nemzetétõl, így a románokétól is. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója, Balogh Balázs kalotaszegi munkáját az amerikai asszimiláció-kutatásokkal vetette össze. Az általa vezetett szekció-beszélgetésben az RMDSZ szakértõje, az egyébként szórványközösségben felnõtt Székely István a kollégiumok és a magyar házak hálózatának kialakítását tartotta kulcsjelentõségûnek. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezetõ elnöke, a nagyvárosi, konkrétan a temesvári szórványban élõ Toró T. Tibor szerint a szórványstratégiát konszenzusos alapon lehet kidolgozni, hiszen annak a nemzetstratégia részének is kell lennie, ez pedig csak akkor tud kellõ hatékonyságú lenni, ha minden politikai irányzat támogatását bírja, és nem képezi pártpolitikai csatározások tárgyát. Közös feladat a nagyvárosi szórványmagyarság identitásának védelme. Temes megye ötvenezres lakosságának a fele például néhány településen szétszórva él, míg a másik fele Temesváron. Azokról, akik nem Temesváron laknak, pontosan tudják, hogy milyen körülmények között élnek, de a megyeszékhelyen élõ embereknek csupán az egyharmada látható a többiek rejtõzködõ magyarok. Vannak közöttük olyanok, akik magyarul már nem is beszélnek, viszont a népszámlálások alkalmával - ennek ellenére - mégis magyarnak vallják magukat. Ezek megtalálása és megszólítása komoly feladat - fogalmazott Toró. Miközben a szórványtelepülések identitásuk fenntartásához több forrást igényelnének, a Vajdaságba irányuló támogatások nagyobbik része az utolsó két évtizedben a többségi területekre érkezett. Legalábbis a délvidéki Zsoldos Ferencnek ilyen tapasztalata volt, amikor a Magyarországról érkezõ támogatások szerkezetét vizsgálta. Az egyetlen kivételt talán az Apáczai Közalapítvány támogatásai jelentették - hangzott el. A konferencia következõ, szombati napján az Apáczai Közalapítvány irodaigazgatója, Csete �?rs mutatta be a vendégeket. A Szegedi Egyetemen tanító Barna Gábor antropológus a szomszédos országok római katolikus egyházaiban, illetve azok intézményeiben elfoglalt magyar pozíciókat és az ebbõl következõ tanulságokat ismertette. Romániában - a Bánságban is - a katolikus egyházban a magyar hívek többséget alkotnak, míg Szlovákiában kisebbséget, s ennek megfelelõen más és más ezeknek az intézményeknek a politikája és magyar érdekérvényesítõ képessége is. Ilyés Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének fõmunkatársa a felvidéki Zoboralja szórványosodásáról tartott elõadást. Erdei Ildikó temesvári pszichológus különbözõ szintû kétnyelvûség-vizsgálatainak eredményét ismertette. Elõadásából kiderül annak az oka is például, hogy miként lehetséges, hogy Temesvár egyetlen magyar nyelvû középiskolájában a gyerekek egymással a szünetben románul beszélgetnek. Fel kell hívni a tanárok figyelmét arra, hogy ne bánjanak ilyenkor a magyar diákokkal gorombán akkor sem, ha a gyerekek nem beszélnek tökéletesen magyarul, mert ezzel elriaszthatják õket - hangzott el. Horváth Zsófia, a Sapientia Marosvásárhelyen lakó pszichológus elõadója az erdélyi magyar fiatalok én-képérõl tartott elõadásában elmondta, hogy a városi és a falusi diákok között fedezhetõ fel éles határ. A szamosújvári Balázs-Bécsi Attila azt foglalta össze, hogy a Kallós és a Téka Alapítványnak a mezõségi szórványban hogy sikerült több mint 200 fiatal számára a magyar nyelvû oktatást biztosítani. A Téka Alapítvány elnöke azt is elmondta: az is nagy gondot okoz, hogy sem a román, sem a magyar állam nem veszi ki a részét a két intézmény mûködtetésébõl. Projektekbõl próbálunk eltartani központokat, pedig a mûködtetés állandó forrásokat igényelne! - fogalmazott Balázs-Bécsi. Csûry István református püspök az egyház szórványgondozó munkája során tapasztaltakat ismertette. A székelyföldi származású, de tíz éve immár a moldvai Bákóban tevékenykedõ Hegyeli Attila kiemelte, mekkora a jelentõsége annak, hogy a divatnak köszönhetõen Csángóföld a közérdeklõdés tárgyává vált, ami jelentõs mértékben könnyíti munkájukat. Szerinte egyébként a szórványra a magyar kormány nem áldoz hanem befektet, hiszen hatványozottan megtérül az erre fordított pénz. Gecse Gézát, a Magyar Rádió szerkesztõjét Bodó Barna az Aspektus vitaestek szervezõjeként mutatta be, aki elmondta, hogy - a siker érdekében - szórványügyben nemcsak az erdélyiek, hanem a magyarországiak meggyõzésére is szükség van. Ebben teljesen egyetért Csete �?rssel, de a téma kommunikációjának a fontosságát nem lehet elég erõteljesen hangsúlyozni. A brassói Toró Tamás és a temesvári Halász Ferenc a szórványstratégiába beépít 2013. április 20.Mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra – Tőkés László beszédeAz Erdélyi Magyar Néppárt II. országos küldöttgyűlése Kolozsvár, 2013. április 20. Kegyelem néktek és békesség, Istentől! Magam is részvétemet fejezem ki Füzes Oszkár nagykövet úrnak, akinek felesége bensőséges testvéri érzéseket lopott a kegyetlen politika világába, és Erdély egyfajta nagyasszonyaként buzgólkodott minden jó ügyben, a határok feletti nemzetegyesítés szellemében. Államtitkár úr, külön is részvétemet fejezem ki Szalai Annamária halála miatt a Fidesz–KDNP-szövetségnek. Kérem, tolmácsolja mindannyiunk részvétét! Csép Sándorra pedig az általa meghonosított jelmondattal emlékezem: Áldást, népességet! – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai programjába is szorosan beletartozik, amit ez a jelszó kifejez. Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Küldöttgyűlés, kedves Testvéreim! Mindenekelőtt röviden kitérnék a legutóbbi napok eseményeire, egyben azt is remélve, hogy mai felsereglésünk alkalmából ezután az érdemi dolgokkal tudjunk foglalkozni, rövid értékelésem tehát egyben a felvetett témakör lezárását is célozza. Az elmúlt napokban az anyaországi magyar, az erdélyi magyar és a román médiában összehangolt módon támadták az Erdélyi Magyar Néppártot, melynek védnöke vagyok. A logika kísértetiesen hasonlít a pártbejegyzést követő médiahadjáratra: ha még emlékszünk rá, Kelemen Hunor tanácsosa, illetve az RMDSZ bukaresti szervezetének vezetője egy román ügyvéd megbízásából vizsgálta át a pártbejegyzést támogató aláírásokat, ezt követően pedig az Új Magyar Szó főszerkesztője Dan Voiculescu címzetes szekuskollaboráns lapjával, a Jurnalul Nationallal közösen „tényfeltáró” riportsorozatban tett meg mindent a Néppárt ellehetetlenítéséért. Az akkori célzatos támadássorozat következményeit a mai napig szenvedjük. Együttérzésemet és szolidaritásomat fejezem ki a meghurcoltak iránt. Azóta is néppártosokat hurcolnak a rendőrségre, mindezt egy mindez ideig még senki által nem azonosított személy feljelentésére hivatkozva. Most, a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában lévő Transindex újságírója tett közzé „tényfeltáró” riportot magyarul, illetve a székely zászló elleni hecckampány zászlóvivő médiumában, az Adevărul című bukaresti napilapban, románul. Majd ezt követően – minő meglepetés – a fentebb említett szekusbesúgó, Dan „Felix” Voiculescu zsebpártja, a Konzervatív Párt tett feljelentést az Erdélyi Magyar Néppárt ellen az Országos Választási Hatóságnál, a Korrupcióellenes Ügyészségnél és a Román Hírszerző Szolgálatnál. Ezzel az ügy oda került, ahová való: szekusok zsebpártja támadja Románia egyetlen autonomista és föderalista pártját – Önökkel együtt –, az RMDSZ elnöke tulajdonában lévő lap információi alapján, és ezzel a kör bezárult. De emlékszünk még arra is, amikor az RMDSZ vezetésével működő pénzügyőrség vizsgálgatta a demokrácia-központjaink működését, a vizsgálat eredményeit pedig egy másik bukaresti központi napilap hasábjain láttuk viszont. Tanulságképpen megfogalmazhatjuk: kényelmetlen pártot hoztunk létre. Kényelmetlen elsősorban az RMDSZ-nek, mert vetélytársa akadt – és nem is akármilyen, hiszen amíg az Erdélyi Magyar Néppárt majdhogynem megduplázta támogatottságát, közel hetvenezer szavazatot szerezve a föderalizmus és az autonómia ügyének, a magát magyar érdekvédelmi szervezetnek nevező formáció a tavaly az önkormányzati választásokhoz képest az őszi parlamenti választásokra már rengeteg választót elveszített, gyakorlatilag a Kárpátokon túli, vélhetőleg román szavazatokkal csúsztak be éppenhogy, a küszöb fölött a román parlamentbe. Nem véletlenül köttetett a választások előtt a titkos paktum az RMDSZ és a Szociálliberális Unió között. Itt tartunk tehát: román szavazatokkal, hatalmi segédlettel tartják bent a parlamentben a számukra kényelmes magyar pártot és azokat, akik a román kormány magyar hangjaként szoktak működni. A román posztkommunista hatalomnak tehát kényelmetlen az autonomista nemzeti oldal. Azért kényelmetlen, mert minket nem tudnak megvásárolni. Mert mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra. A román hatalom mindenkor talált magának komprádorokat, olyan magyarokat, akiknek fontosabb az önérdek, mint a köz java: a Bukarestben átnevelődött magyarjainkról van szó. Az egészben az a leginkább abszurd, hogy: tolvaj kiált tolvajt! Bizonyítottan korrupt hatalmasságaink a mi adónkból évente mintegy 3,5 milliónyi eurót kapnak – és ezekkel az összegekkel még soha nem számoltak el az adófizető magyar közösségünk előtt. Ennyi az ára annak, hogy Bukarestben elfelejtsék az autonómiát, hogy ne legyenek ott a Szenátusban, ha netalán a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet tárgyalják, ennyi az ára annak, hogy itthon elmagyarázzák: éppenséggel miért nem időszerű az önrendelkezés ügye. Valószínűleg az is fáj nekik, hogy korábban a balliberális magyar kormányzat számolatlanul öntötte az adófizetők forintjait az ő alapítványaikba, példának okáért: csak 2008 és 2010 között az Iskola és a Progress Alapítványok összesen 763.428.832 forintot, azaz mintegy 2.567.000 eurót zsebeltek be. (Csak tájékoztatásul jegyzem meg: az Iskola Alapítványnak például az oktatási-nevelési támogatás „menedzseléséhez” több mint 200 millió forintra volt szüksége évente, míg a Romániai Magyar Pedagógusszövetség ugyanezt a munkát, az összeg egyötödéért tudja elvégezni.) Ezt különösképpen a figyelmébe ajánlom Répás Zsuzsanna államtitkár asszonynak, aki ebben az ügyben közvetlenül illetékes. Mindezeket szükséges volt ennyire részletekbe menően tisztáznunk, hogy világosan lássuk: az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elleni támadások mögött a román hatalom és az őt kiszolgáló magyar pártelit összjátéka áll. Valószínűleg a magyarországi elvtársak is fel fogják használni ezeket a nemzeti kormány elleni nemtelen harcukban, nem véletlenül borult egymás nyakába Markó Béla volt RMDSZ-elnök és Mesterházy Attila MSZP-elnök. Ennek a jelenségkörnek azonban egy másik dimenziója is van, éspedig az az általánosan jellemző magyarellenesség, mely a maga helyén az antiszemitizmushoz, a cigányellenességhez, vagy nyugati viszonylatban az iszlamofóbiához hasonlítható. Közismert, hogy a 19. és 20. század fordulóján ‒ okkal vagy egy átfogó nemzetközi politikai manipuláció következményeképpen ‒ egy általánosan felgerjesztett nemzetközi magyarellenes közhangulat kialakításának is döntő szerepe volt Magyarország megbüntetésében, a nemzet szétszaggatásában. Ezeknek az időknek az emlékét idézi fel mindaz, ami éppen mostanság, az utóbbi két-három évben megy végbe nemzetközi téren, az Európai Unióban, és az Egyesült Államok viszonylatában, az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány, illetve Magyarország ellenében. Nemrégen elfogadtunk egy határozatot az Európai Parlamentben, a xenofóbia, a rasszizmus, az iszlamofóbia, a homofóbia ellenében lépve fel. Ekkor kezdtem irigyelni a homoszexuálisokat… Tudatom önökkel, hogy módosítónkat nem voltunk képesek keresztülvinni. A határozat elfogadását megelőzően, nem tudtuk bevenni ebbe a határozati szövegbe, hogy az Európai Unió fokozott mértékben lépjen fel a kisebbségellenes irányzatok ellen. Ezért irigyeltük az iszlám követőit, vagy a homoszexuálisokat, mert őket megvédik, de a hagyományos történelmi kisebbségek védelme még csak egy mellékmondat erejéig sem talált helyet egy európai alapdokumentumban. Találóan mondja Gál Kinga EP-képviselő épp a napokban: milyen érdekes, hogy Reding asszony páratlan szigorúsággal védelmezi a jogállamot és a kisebbségeket Magyarország, a magyar kormány ellenében, de amikor a szlovákiai, felvidéki, romániai magyarokról van szó, panaszainkat, közbenjárásunkat, folyamodványainkat rendre visszautasítja, és ezeket az ügyeket az egyes tagországok illetékességi körébe utalja, vagyis kettős mércét használ. Ugyanez a közvetett magyarellenesség nyilvánul meg abban a diverzióban, melynek éppen a múlt héten lehettünk tanúi Strasbourgban, illetve Bukarestben. Amint tudjuk, az Új Magyar Szó internetes kiadása, a maszol.ro a Fidesz ellen terjeszt tévhíreket – valószínűleg politikai megrendelésre –, azt állítva, hogy a Fideszt ki akarják tenni az Európai Néppártból, illetve hogy a Fidesz már titkos tárgyalásokat folytat az Európai Konzervatívok Pártjával, hogy átlépjen az ő frakciójukba, illetve pártjukba. Olyannyira elmérgesedett ez a helyzet, hogy Joseph Daul néppárti frakcióvezető külön cáfolatot intézett az Új Magyar Szóhoz. Íme, a sajtómanipuláció milyen méreteket ölt, és hol üti fel a fejét. Feltevődik a kérdés: kik juttatták el a diverziókeltő RMDSZ-es újságírót – mert hiszen az Új Magyar Szó bevallottan RMDSZ-es újság – Dubrovnikba, az Európai Néppárt büróülésének helyszínére? Kiknek a pénzén utazott oda ez az újságíró? Kik adták a transindexes Sipos nevű újságírónak a sípot a szájába? Kérdezem már csak a személyes érintettség jogán is, hiszen a napokban éppen engem gyaláztak az Adevărul és az Antena3 médiák. Hölgyeim és Uraim, száz szónak is egy a vége: politikai és nacionál-kommunista visszarendeződésnek vagyunk tanúi Romániában. Erre nézve elég, hogyha néhány példát sorolok fel: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája a Bolyai Egyetem megszüntetésének időszakára emlékeztet bennünket. A területrendezési tervek a Ceauşescu-korabeli megyésítés időszakát juttatják eszünkbe. Magyar vidékeink elidegenítése, folytatódó asszimilációja, már-már az egykor tervbe vett falurombolás fenyegetésével veszélyeztetnek bennünket. Vagy itt van a tulajdonaink ügye: a restitúció kérdése. Huszonnégy év után még mindig ott tartunk, hogy teljesen bizonytalanná vált továbbra is birtokban tartott, elorozott épületeink sorsa. Elég, ha a Székely Mikó Kollégiumra, vagy a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumra emlékeztetek. És errefel megint az RMDSZ megalkuvásával találjuk szembe magunkat a restitúció kérdésében. De itt van a kétágú templom ügye, ahol egy újabb bukaresti plaza-botrány árnyéka vetül reánk. Még szerencse, hogy tó fakadt az építkezések helyszínén, és a romániai korrupció megintcsak hátráltatta a kétágú templom történelmi helyszínének a tönkretételét. A legrosszabb álmaimban sem gondoltam továbbá arra, hogy az az egyházkerület, amelynek én voltam közel két évtizedig a püspöke, paktumot köt az RMDSZ nomenklatúrájával, és abban a teremben, amelynek épületét mi szereztük vissza a megyei kommunista pártkabinet tulajdonából, most ott grasszálnak az RMDSZ etnobizniszen alapuló elitjének, illetve nomenklatúrájának a tagjai. Íme, már egyházaink közé is bevette magát ez a fajta visszarendeződés. Nos, ebben a helyzetben, a nacionalizmusnak és a posztkommunizmusnak ebben az átmenetinek tekintett, de túlságosan hosszúra nyúlott időszakában, Kós Károly kiáltó szava juthat eszünkbe. Mi, mai magyarok, mai nagybányaiak, mai erdélyiek és partiumiak, újból felemelhetjük kiáltó szavunkat hitünk védelmében és érdekében. Makkai Sándorral együtt mondhatjuk azt, hogy így nem lehet, és nem mehet tovább. Márton Áronnal együtt mondjuk, aki nemcsak a zsidókat vette védelmébe, ahogy méltán emlegetni szokták, hanem magyarsága érdekében is felemelte szavát Gróza Péter kormánya előtt. Velük együtt, az ő példájukat követve, egyházaink erkölcsi többletével és hitével kell felemelnünk kiáltó szavunkat a magyarság védelmében és érdekében is. Ezt teszi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt. De egyházainkra most is számítani akarunk. Előkerestem a romániai magyar történelmi egyházak vezetőinek 2006. november 3-án kelt támogató nyilatkozatát. Ebből idézek: „Romániában élő magyar nemzeti közösségünk szolgálatában álló egyházaink képviselőiként, hitből fakadó köteleztetésből kinyilvánítjuk a következőket: határozottan kiállunk az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, és teljes mértékben támogatjuk az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét. Ezen belül szintén erkölcsi támogatásunkról biztosítjuk Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét. Úgy ítéljük, hogy mindezek biztosítása egyben egész országunk javát és érdekét szolgálja a küszöbön álló európai csatlakozás keretei között.” Az idézett szavak magukért beszélnek, és mi magunk is az Európai Parlamentben petíciót nyújtottunk be egyházi ingatlanaink ügyében. Várjuk a választ erre a petícióra. Segítségünkre volt ebben az Emberi Méltóság Tanácsa, az aláírók pedig: Sándor Krisztina, valamint Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök. Örömmel nyugtázom, hogy Victor Ponta miniszterelnök megkövette a román görögkatolikus egyházat az elkobzott tulajdonaik miatt. De pont így meg kellene követnie magyar egyházainkat, mint ahogy a Tismăneanu-jelentés is elismerte, hogy településeinket mesterséges módon románosították el. Már régóta várat magára egy román bocsánatkérés az elszenvedett hátrányok és elnyomatás miatt. Hölgyeim és Uraim! Az elmondottak arra vallanak, hogy jó úton járunk. Nemcsak magyar szempontból fontos, amit cselekszik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és és az Erdélyi Magyar Néppárt, hanem éppen ennyire román szempontból is. A Románia modernizációjaként értett föderalizálás, az erdélyi magyarság megmaradását szolgáló többszintű önrendelkezés, a temesvári eszmék megvédése olyan ügyek, amelyek mellett következetesen és megalkuvás nélkül ki kell állanunk. Mi megtaláltuk a helyes utat, a már előbb idézett Kós Károllyal együtt szólva, világosan látjuk a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Emellett külön büszkeség számomra, hogy még a román nagypolitika számára is életképes alternatívákat tudunk az asztalra tenni: Románia szövetségi állammá alakítása egyre több román nemzetiségű számára élhetőnek tűnő jövőképet kínál. Regionalizációs koncepciónk a legmegalapozottabbak közé tartozik. Ám a célok eléréséért még rengeteget kell dolgoznunk. Az őszi választásokon egyértelműen bebizonyosodott, hogy az erdélyi magyar választópolgárok csalódottak, közönyösek és elfordultak a politikától. Több mint fele a választásra jogosultaknak vagy román pártokra szavazott (ez a kisebbik rész), vagy nem is élt alkotmányos jogával. Ez vészjelzőnek számít minden magyar politikai párt és minden tudatos magyar ember számára. Az önfeladásból, a kicsinyes pártpolitikai adok-kapokból, a hatalom elvtelen megtartásából, a régi kommunista időket idéző úrhatnámságból, a civil szférát megfojtó klientúra-építésből, adólejeink elherdálásából az erdélyi magyaroknak elegük van. Mi még túl kevés időt töltöttünk a pályán ahhoz, hogy megmutassuk: másképpen is lehet politizálni. Lehet úgy képviselni az erdélyi magyarság ügyét, hogy nem bukaresti paktumokkal biztosítunk ideig-óráig bármikor visszavonható jogokat – hanem úgy, hogy minden rendelkezésünkre álló demokratikus eszközzel, konokul, kitartóan küzdünk az önrendelkezésért, azért, hogy javaink fölött mi rendelkezzünk, hogy a lehető legalacsonyabb szinten döntsünk adólejeink felhasználásáról, hogy önálló magyar oktatásunk legyen, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket – az Európai Unió egyik hivatalos nyelvét – közhivatalokban, közéletben, kórházainkban. És lehet úgy politizálni, hogy nem utasítjuk el magyar testvéreink segítő jobbját, épp ellenkezőleg: az átkos kommunista „be nem avatkozás elvét” végképpen eltörölve, az egy magyar nemzet eszméjének jegyében figyelünk az egész Kárpát-medencei magyarságra, mint ahogyan azt is természetesnek vesszük, hogy egyemberként mozdul nemzetünk az egész világon, ha – példának okáért – székely szimbólumainkat gyalázza a posztkommunista román hatalom. Hölgyeim és Uraim! Nemrégen jártunk Hódmezővásárhelyen, Mártélyon tartottuk a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács soros ülését. Aztán Beregszászon is jártam – éppen itt üdvözölhetem Brenzovics Lászlót, akinek a vendégei voltunk. Kovács Miklós mondotta Beregszászon, hogy nem akarunk egy néprajzi kiállítás tárgyává lenni. Még néhány évig mutogatni fognak bennünket fesztiválokon, aztán beolvadunk, eltűnünk. Számomra nem érdekes ez a fajta játék. Nekem nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe. Nem akarunk muzeális, multikulturális értékké degradálódni, az Egyesült Európában. Szerbia csatlakozási tárgyalásainak a folyamatára gondolok. Noha Csurogon már kezdik felépíteni a kivégzett, tömeggyilkosságnak áldozatul esett magyarok emlékművét, hadd idézzem Csorba Bélát, akit külön is köszöntök itt, most újan választott elnökként, aki k jelentette: ha azt akarjuk, hogy itt ötven év múlva is legyen magyar közösség, akkor nem ülhetünk behúzott nyakkal, riadt békákként a Pannon nádasaiban, mert lenyelnek bennünket a körülöttünk csörtető gázlómadarak. Trianonért cserébe autonómiát kell követelnünk. Ezt a gondolatot ismétli meg Berényi József is a Felvidéken, idézem: „a felvidéki magyarság megmaradásának feltétele az autonómia”. Íme, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács körében és keretében ilyen messzire jutottunk el. Formálódik az egységes nemzet-politikai, határon túli stratégiai szemlélet, és ennek a jegyében fejti ki tevékenységét az Erdélyi Magyar Néppárt, amely az előbb idézett mondattal egybehangzóan, területért jogokat követel mindenütt a Kárpát-medencei magyarság számára, és annak az egységnek a szellemében lép fel, amelyet Hódmezővásárhelyen fogalmaztunk meg, mely szerint nemzetpolitikai apaelvünknek tekintjük, hogy nem külön-külön, kisebbségi mivoltunkban, magunkban maradva folytatjuk harcainkat, hanem erőnket összeadva a nemzet egésze harcol, valamennyi nemzetrész jogáért. Hölgyeim és Uraim! Végül, de nem utolsósorban Orbán Viktor és Václav Havel szavait idézem, mert náluk jobban úgysem tudom kifejezni azt, amit mondani akarok. Azt mondja Václav Havel, hogy minden posztkommunista országnak két forradalomra van szüksége: először a kommunizmus, majd a posztkommunizmus ellen. Most éppen ebben a fázisban vagyunk, és ebben a küzdelemben nyújtjuk bajtársi jobbunkat magyarországi barátainkhoz, akiknek képviselőit ezúttal külön is köszöntöm. Ami pedig az útkeresésünket illeti, találóbbat nem tudok mondani, mint amit legutóbb, európai összefüggésben mondott Orbán Viktor miniszterelnök: partnereink és szövetségeseink ugyan gyakran mondják nekünk, hogy a járt utat a járatlanért ne hagyjuk el, és éppen ezért nyilvánvaló, hogy nehéz megértetni velük: felesleges olyan járt úton haladni, melynek végén egy fal áll. Mely zsákutcába torkollik – tenném hozzá. Az az ország, amely ma nem hagyja el a járt utat a járatlanért, bizonyosan zsákutcába fut. Saját magunknak kell új utat taposnunk, vagyis a világ maradibb felével is meg kell értetnünk, hogy egész Európában valódi fordulatra van szükség. Egy ilyen fordulatnak a munkálásán fáradozik az Erdélyi Magyar Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal karöltve. Ehhez kérem Isten áldását, és sok sikert kívánok az Erdélyi Magyar Néppárt Kongresszusának! Háromszék (Sepsiszentgyörgy). 2015. március 2.A délvidéki magyarság kálváriájáról Nagyváradonkommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából a délvidéki magyarság kálváriájával ismerkedhettek meg az érdeklődők február 27-én Nagyváradon a Szerbiából érkezett meghívottak előadása nyomán. A Partiumi Keresztény Egyetemen tartott fórumot az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi és bihari szervezete, illetve a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte, derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben, amelyet alább olvashatnak. Nagy József Barna régióelnök köszöntötte az Újvidékről érkezett vendégeket, akik mindhárman a dél-bácskai kisváros, Temerin fiai – mint azt büszkén hangoztatták. Szót kapva szabadon összegezték a publikum előtt írott dolgozataiknak lényegét, hogy maradhasson idő az érdeklődők kérdéseire, felvetéseire is. Elsőként Guszton András újságíró, Temerin volt polgármestere beszélt – családi vonatkozású adalékokkal is szolgálva – a Trianon utáni Délvidék történetéről, különös tekintettel az 1944-es szerb bevonulás alatt és azt követően történt magyarellenes megtorlásról, elmondva, hogyan tisztították meg Tito partizánjai az őshonos magyaroktól a Sajkásvidéket, azaz a Bácska délkeleti részén, a Tisza dunai torkolatvidékét. Csorba Béla író, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke a magyarok és németek ellen folytatott népirtásról beszélt, bemutatva azokat az időket, amikor a kommunista ideológia embertelensége a szerb nacionalizmus gyűlölködésével párosult. Csak 1990 után lehetett – de akkor is és azóta is csak óvatosan – beszélni arról, hogy miként végezték ki ártatlan magyar és német férfiak ezreit a partizánok, miként gyilkolták halomra az „idegeneket”, éheztettek halálra öregeket, nőket és gyermekeket Tito koncentrációs táboraiban, hogyan üldözték el családok tízezreit. Szólni, kutatni, emlékezni évtizedeken át nem lehetett, és máig elmaradt a hivatalos bocsánatkérés, a rehabilitáció és a kárpótlás. Az elszenvedett borzalmakért soha senkit nem vontak felelősségre, noha bebizonyosodott: amit a Délvidéken a szerbek elkövettek, az genocídium volt. A szerbiai magyarság kálváriája ráadásul csak folytatódott az 1991–2006 közötti délszláv konfliktus idején. Ternovácz István újságíró, az Újvidéki Rádió szerkesztője Az ellenségkép módosulása a kuláküldözéstől az antisztálinista sztálinizmusig vezérfonal mentén igyekezett megvilágítani a szerb nacionalizmus természetrajzát és a történtek ideológiai hátterét, beleértve a mai nehéz örökséget is. A közelmúltig zajló véres folyamatok és a mai propaganda azt jelzi, hogy a szerb nép egyelőre nem hajlandó és nem képes szembenézni a múlttal, bár apró jelei már mutatkoznak a szükséges önátértékelésnek. Az est házigazdája, Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke harcostársaiként üdvözölte és méltatta a délvidéki vendégeket, mindhárman tekintélyes közösségi vezetői, érdemes nemzetpolitikusai és értelmiségijei a Szerbiához került magyar nemzetrésznek. Rámutatott, hogy a kommunizmus magyar áldozatainak emléknapja, február 25-e kapcsán idén különös figyelmet kapott a békeidőben halál- és munkatáborokba deportáltak és elhurcoltak tragédiája, hiszen számukat több százezerre becsülik a szovjetek által megszállt országokban. A magyarság különösen nagy áldozatot hozott ezen a téren is, mert a második világháborút követően nemcsak Sztálinék hirdettek bosszút, hanem a „nemzeti” kommunista rezsimek is kivették részüket a megtorlásból osztályharcos alapon. Tőkés László rámutatott: a fizikailag-szellemileg megnyomorított túlélők is áldozatai a diktatúráknak, rájuk is gondolnunk kell, nemcsak a halottakra. Délvidéken különösen nagy volt és hosszúra nyúlt a pusztulás, s a hallgatás fala nehezen omlik le. Nyomasztó örökségünk tudatában teljes együttérzéssel kell emlékeznünk az elveszettekre, szolidaritással kell viszonyulnunk minden nemzettársunkhoz, mert mindannyian megszenvedtük a kommunizmust – fogalmazott a püspök. A fórumot követően megkoszorúzták az egyetem udvarán található, 2003-ban állított emléktáblát, majd a főhajtás után elénekelték a Szózatot. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája Nagyvárad, 2015. február 28. itthon.ma/karpatmedence 2016. február 14.Ülésezett a KMATMásfél éves szünet után ült össze a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsa (KMAT) 2016. február 12-én Budapesten, a Magyarság Házában. A testület 2004. június 16-án alakult meg Nagyváradon, több határon túli magyar politikai és polgári szervezet társulásával. Az alapítók célja az volt, hogy olyan fórumot hozzanak létre, amely lehetővé teszi a Kárpát-medencei magyarság autonómiatörekvéseinek egységes képviseletét. Ezen kívül a testület célul tűzte ki a magyar nemzeti közösségek diszkriminációjának megszüntetését, a teljes egyenlőséghez szükséges nemzetközi segítség biztosítását, egy átfogó Kárpát-medencei autonómiarendszer kidolgozását, valamint a nemzeti önazonosság megőrzésének elősegítését. A KMAT legutóbbi ülésére 2014 júliusában, Bálványosfürdőn került sor. Időszerű vált tehát a Kárpát-medencében azóta történtek értékelése, az autonómia ügyének számbavétele a tagszervezetek beszámolója alapján, az európai, nemzetközi helyzet áttekintése az autonómiaküzdelem vonatkozásban – állt a tagszervezeteknek küldött meghívóban. Az ülés házigazdája a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága volt, Potápi Árpád János államtitkár csíkszeredai munkalátogatásáról küldött levélben köszöntette a tanácskozókat. A Szilágyi Péter helyettes államtitkár által felolvasott üzenetben a nemzetpolitikáért felelős államtitkár megerősítette: alkotmányos kötelezettségeinek eleget téve a magyar kormány minden rendű és rangú támogatást igyekszik megadni a határon túli magyar nemzetrészeknek, éljenek azok kisebbségben, szórványban vagy diaszpórában. Ebbe szervesen beleillik az a támogatás, amit a kormányzat az autonómiatörekvéseknek, illetve ezek összehangolásának és egységesítésének ad. Schöpflin György politológust, európai parlamenti képviselőt idézve fejezte ki sajnálkozását az államtitkár, hogy a fejlett európai országok nem hajlandó tudomásul venni: a nyugati, működő autonómiák és a Kelet-Közép-Európában óhajtottak között nincs semmilyen különbség. Ami ott elfogadott és üdvös, annak itt is létjogosultsága van. A magyar kormánynak és a határon túli magyar autonomistáknak együttesen kell demonstrálniuk a nemzeti közösségek önrendelkezési törekvéseinek természetes és legitim voltát – utalt rá a KMAT-nak írott üzenetében Potápi Árpád János. Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke vezette le a KMAT-ülést, a testület elnökeként üdvözölte a házigazdákat, a meghívottakat és a tagszervezetek küldötteit, sajnálattal állapítva meg, hogy a Magyar Közösség Pártja és a Magyar Polgári Párt ugyanúgy nem vesz részt a tanácskozáson, mint a megfigyelői státussal rendelkező RMDSZ. A felvidékiek a választási kampány hajrájára hivatkozva mentették ki magukat, a két erdélyi párt vissza sem jelzett. Holott az autonómia ügyében elengedhetetlen a nemzeti összefogás – hangzott el az ülés szünetében tartott sajtótájékoztatón is a konklúzió, amit a média jó érzékkel szűrt le és közvetített a tegnapi nap folyamán. Az ülés első felében megtörtént az autonómia ügyének számbavétele a Kárpát-medencében, a tagszervezetek megjelent képviselőinek beszámolói alapján. A Székely Nemzeti Tanács nevében Izsák Balázs elnök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében Sándor Krisztina ügyvezető elnök, az Erdélyi Magyar Néppárt nevében Toró T. Tibor alelnök szólt. A Vajdasági Magyar Szövetség részéről Bús Ottó intézőbizottsági elnök, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt részéről Csorba Béla elnök, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége részéről Csonka Áron elnök tartott beszámolót. Brenzovics László elnök a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Jakab Sándor elnök a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Ábrahám Borisz alelnök a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség, Deák Ernő volt elnök pedig az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége képviseletében szolgált tájékoztatással. Szinte egybehangzónak tűnt a beszámolók nyomán az a vélekedés, hogy a legutóbbi KMAT-ülés óta nem történt érdemi előrelépés autonómiaügyben, esetenként még visszalépés is tapasztalható a nemzetközi helyzet és a különféle regionális vagy kontinentális válságok miatt. Az ülésen meghívottként részt vett Szili Katalin miniszterelnöki megbízott, akit a határon túli magyar közösségek autonómiaügyeinek koordinálására kért fel Orbán Viktor kormányfő, s aki az örvendetesnek mondható konvergenciák leltározása és a sajnálatosan létező divergenciák áthidalása terén elértekről szólva emlékeztetett: neki a közvetítés és egyeztetés a feladata, nem a diktálás. A budapesti kormányzat nem gyámkodni, hanem segíteni akar az autonómiakérdésben, e tekintetben viszont mindent megtesz, amit megtehet. Tőkés László – aki a magyar kormánypártok lillafüredi kihelyezett frakcióüléséről érkezett a KMAT-ülésre – elmondta: a kormányfő kifejtette ott, hogy eljött az ideje az improduktív belső konfliktusok lezárásának. Ez különösen fontos az autonómia ügyében – mutatott rá a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsának elnöke. Szerinte a határok fölötti nemzetegyesítés mellett a külhoni magyarság önrendelkezése az a politikai intézmény és érték, amelyen a nemzetpolitika nyugodhat, és ebben a kérdésben elengedhetetlen a nemzeti összefogás. Felül kell emelkedni a pártpolitikán, és egységet kell teremteni a sokféleségben. Önösszeszedésre is szükség van, mert egy helyben topogás észlelhető az autonómia ügyében. A KMAT folytatni kívánja a megkezdett munkát, és kellő elszántságra buzdítja a tagszervezeteket. Izsák Balázs a közelgő székely szabadság napjára hívta fel a figyelmet. Ez a március 10-e arról is szól, hogy a demokratikusnak és jogállamnak mondott Romániában érvényesül-e az egyik alapvető emberi jog, a gyülekezésé – mutatott rá. A tervezett nagyszabású marosvásárhelyi demonstráció azt is bizonyítani hivatott, hogy nem lankad az autonómiamozgalom Erdélyben. Szintén meghívottként vett részt az ülésen Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, valamint Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója, aki bemutatta a magyar kormány által támogatott civil szervezetet és annak jogsegély-szolgáltató törekvéseit. Elmondta: sokféle együttműködési lehetőség van a KMAT és a KJI között, az egyik ilyen pászma az a kisebbségvédelmi monitoring-rendszer, amelynek létrehozásáról a 2014-es bálványosfürdői ülésen döntött tanács. A KMAT pénteki ülésén megválasztották a testület új titkárát Bedő Árpád személyében, megköszönve a visszavonult Mécs László jó évtizedes önzetlen munkáját. Döntés született arról, hogy ebben az évben két nagyszabású autonómiakonferenciát is szerveznek, egy Kárpát-medenceit és egy nemzetközit. Budapest, 2016. február. 13. Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. erdon.ma 2017. november 20.A határon túliak szándékos arculcsapása?A Demokratikus Koalíció aláírásgyűjtést indít annak érdekében, hogy ne szavazhassanak azok, akik soha nem éltek Magyarországon, így nem viselik a szavazatuk következményeit – jelentette ki Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke, a párt október végi budapesti nagygyűlésén. Gyurcsány elképzelése vihart kavart a magyarországi, de különösen a külhoni magyar politikum körében is. Leginkább a határon túli magyarokat érintette érzékenyen a kijelentés, mert a rossz emlékű 2004. december 5-i népszavazás arculcsapásának folytatásaként tekintenek a volt miniszterelnök felvetésére. A Hirado.hu körkérdésére többnyire a szórványban élő magyar közéleti személyek mondták el kendőzetlen véleményüket a DK elnökének legújabb elképzeléséről. Sosem volt könnyű határon túli magyarnak lenni, ahogy egyik országban sem kisebbségként élni. A többségi társadalomban a legjobb esetben is inkább csak a megtűrt kategóriába tartoznak ezek a népcsoportok, legyen szó bármelyik európai őshonos kisebbségről. A viszonylag egy tömbben élő kisebbségek mindennapjaitól még keservesebb a szórványban élők sorsa, akik a legnehezebb létfeltételek mellett igyekeznek megtartani önazonosság-tudatukat. Dacolva, szenvedve nemcsak az aktuális állam irántuk való olykor kevésbé észlelhető, néha erőteljesebben megnyilvánuló mostoha viszonyulásától, hanem – mint a jelzett példa mutatni fogja – időnként az anyaországból érkező kifejezetten sértő, az érdekeik, a magyarságuk ellen irányuló fals hangoktól is. A legkisebb magyar közösség: Drávaszög, Horvátország Az ottani politikai képviseletük, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke a Hirado.hu kérdésére, mit vélnek a DK határon túliakat érintő népszavazás-kezdeményezéséről, tömör választ kaptunk. Andócsi János nem rejtette véka alá az elkeseredettségét: „A horvátországi magyarság a múlt század kilencvenes éveiben bebizonyította, hogy számára a legkedvesebb a szülőföld. Hálásak voltunk az anyaországnak, hogy menekültként befogadott bennünket, nemzettestvéreket, és persze a sok horvát menekültet is. Magyarország a jobboldali kormányok idején felelős nemzetpolitikát folyatott, ezért aggodalommal tölt el bennünket, hogy anyaországunkban egyes felelőtlen politikusok szerzett jogot kívánnak elvenni tőlünk, ami egyébként példátlan az Európai Unióban is, amelyre ők gyakran hivatkoznak. Határozottan elítéljük a DK elnökének, Gyurcsány Ferencnek a nemzetmegtagadó politikáját, mert itt a déli végeken élő magyarok sosem éltünk vissza semmilyen szerzett jogunkkal. Számunkra az állampolgárság és a hozzá kapcsolódó jogok szimbolikus jelentőséggel bírnak, de hisszük és valljuk, hogy a nemzetegyesítés után a nemzetépítés egy újabb szakaszába érkeztünk, és ezt nem akadályozhatja meg senki sem politikai haszonszerzés céljából.” Szórványban, a szerb többség között Bácska déli csücskében, a mára szerencsére visszaszorult jelenségről, a magyarverésekről elhíresült, szerb többségű Temerinben él Csorba Béla író, a VMDP elnöke. Mint művészt és mint közéleti embert is megérintették Gyurcsány Ferenc szavai. „Ez az ember ismételten bebizonyította, hogy a magyarság ellensége, mint ahogyan azt megtapasztalhattuk tőle 2004-ben, majd 2006-ban, és azóta is folyamatosan. Szégyen, hogy az efféle politikai ámokfutók még mindig szerephez jutnak a magyarországi politikai életben, hiszen Gyurcsány alapvető célja nem más, mint úgy láttatni a határon túli magyarságot, mintha idegenek lennénk. Gyurcsány és párttársai számára ugyanis a határon túli magyarok alapvetően idegenek. Ideológiájuk nemcsak történelmünket hamisítja meg, de híjával van a legminimálisabb morális felelősségtudatnak is. Valójában egyetlen rövid távú cél vezérli: kiprovokálni a politikai közbeszédet, hogy ezzel néhány hétig a közérdeklődés centrumába kerülhessen, és megkísérelje maga köré gyűjteni a nemzet legádázabb ellenségeit. Ha eddig a szavazati joggal rendelkező vajdasági magyaroknak netán kétségeik lettek volna, hogy kit támogassanak a 2018-as választásokon, akkor e kétségek Gyurcsány gátlástalan fellépésével végérvényesen szertefoszlottak. Azt a politikát kell támogatnunk, amely a nemzetegyesítés terén eddig a legtöbbet tette az érdekünkben, mindenekelőtt azzal, hogy biztosította közösségünk számára a kettős állampolgárságot.” Erdélyben meg sem lepődtek… Sándor Krisztina a kisebbségi jogok régi harcosa. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnökeként pontos rálátása volt és van a Kárpát-medencei politikai történésekre, azok miértjére. A Hirado.hu kérdésére röviden összegezte tapasztalatait. „Gyurcsány Ferencet anno ifjúsági miniszterként ismertem meg. Az erdélyi fiatalok képviseletének már akkor, 2004-ben sikerült összeveszni vele a Magyar Ifjúsági Konferencia (az ifjúsági Máért) egyik ülésén. Minősíthetetlen a nemzetellenes tevékenysége azóta is. Javaslata nem lepett meg. Rég nincsenek szavak arra, amit művel és képvisel. Ennél több szót nem is érdemel, sem ő, sem a javaslata. Magánszemélyként, de akár az EMNT ügyvezető elnökeként is vállalom a fentieket.” hirado.hu; Erdély.ma 2017. december 30.Czakó Gábor: Rovás, avagy róvás (Nemzeti értékvédelem)Mit is jelentett a Bach-korszak? Önkényt 1850–59 között, de még utána is, lényegében a kiegyezésig. A hatalmon lévők jogát a törvények megszegésére, áthágására, saját véleményük törvényerőre emelésére. S mindezt a magyarok elnyomása végett, hogy ne legyen többé erejük és merszük a lázongásra. Mi történik, ha a korszak véget ér? Ha a névadó zsarnok nyugdíjba megy, lemond, meghal? Ekkor vagy kitör a szabadság, vagy marad minden a régiben. Különösen akkor, ha a legfölső hatalom belátja ugyan, hogy a régi nóta nem húzható tovább, ámde beleszokott előjogaiba, az önkény kényelmébe? Nos, ilyenkor ravaszul enged, ahol muszáj, majd visszalopózik oda, ahová teheti. Képes megbújni akármilyen kis repedésben, ahová némi kosz is befér, mert az a fő tápláléka. Ilyesmi történt hazánkban a szabadságharc leverése meg az 56-os forradalom bukása után… Az önkény ereje részint a fegyverekben lakik, részint a hatalom alattomosságában, részint a nép lelki megnyomorítottságában, azaz félelmében, továbbá tudatlanságában. A Bach-program a magyarság végleges és folyamatos leverését jelentette: azonnal ütni a szabványnál magasabbra emelt fejekre. Általában ellenségesnek számított például a hun-magyar rokonság emlegetése, mert az képes volt büszkeséget ültetni a magyar szívekbe. Éppen ezért a tudományos kérdések közül rögtön áthelyeződött a politikai szín- vagy inkább harctérre. A folyton lázadó magyaroknak nem hun eredet, hanem finnugor rokonság való, amiből egy harmadfokú sógorság emléke sincs a magyar köztudatban. Ezért Hunfalvy Pál, a Bach-korszak legfőbb szellemi irányítója, Generalfeldmarschallja, aki haláláig helyén maradt, a hun eredetmondát remek kultúrpolitikai érzékkel idegennek nyilvánította. Nesztek, magyarok, ha utáljátok az idegeneket, akkor utáljátok a hunjaitokat és saját magatokat is! Fajtátokat! Természetesen a székelyek hun eredethitét minden alapot nélkülöző mesének minősítette. Véleménye miatt sokan támadták, de senki nem tehetett ellene semmit, mert az első évtizedben ő maga volt a hatalom, később pedig az ő neveltjei ültek minden fontos magyarságtudományi hivatalban. Okos ember lévén tudta, hogy hol a határ, ezért nem feszítette a húrt a kelleténél jobban. Ám ha különösen piszkálta a csőrét valami, amit alapvetően fontosnak tartott, például a régi magyar műveltség és a hozzá kapcsolódó rovásírás, akkor kifakadt: egy ilyen alsóbbrendű népségnek egyszerűen nem lehetett saját írása! Ilyenkor biz’ elvetette a sulykot. Die Ungern oder Magyaren című német nyelvű munkájában (1881) a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését „néhány ismeretlen XVII. századi tudósnak” tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi’sche sein wollte.” Magyarul: „Amikor a székelyek hun eredete dogmává vált, néhány ismeretelen XVII. századi tudós megalkotta a hun-székely ábécét.” Tehát néhány ismertlen tudós az 1600-as években! Azaz még a török időkben? E vélemény meggyökeresedett az akadémiai gyomkertben, s azóta is mérgezi kultúránk, anyanyelvünk ismeretét, a közgondolkodást. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Hunfalvy eredetileg jogász volt, sőt, jogakadémiai tanár! Tehát tudta, amit tudott, ezért is írta könyvét németül, s adta ki Németországban. Az ottani jogászok ugyanis nem ismerték a magyar Corpus Iurist. Az itteniek igen. Magam is jogot végeztem, s tanúsíthatom a magolás hagyományát. Még nekünk is szóról szóra be kellett vágnunk a büntető törvényt 1963-ban! A polgárit elég volt oly alaposan ismernünk, hogy percek alatt megtaláljuk bármelyik törvényhelyet. A módszert lehet bírálni, fricskázni, de létezett és a maga módján működött. No, lássuk azt, amit Hunfalvy álmából fölriasztva is fölmondott, majd letagadott! Nyissuk ki a Corpus Iurist, a Magyar Törvénytárat, s legalább az igazságos Mátyás király születéséről elnevezett esztendő küszőbén olvassuk el MÁYÁS 1478. évi V. törvénycikke cím alatti szöveget, ami az adózás írásbeliségét foglalta össze: a kirovó mellé minden vármegyében egy alkalmas nemest kell állítani, aki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni, ami a felséges király úrra és magára a vármegyére nézve igazságos. 1. § „És ezen felül a falusbírák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.” Mit jelent mindez? Először is azt, hogy minden megyében volt egy adókirovó közember, aki egy nemesember fölügyelete alatt végezte munkáját. Nem írta, hanem rótta, vagyis rovásírással jegyezte föl, hogy ki-ki mennyi adóval tartozik. A nemes – nyilván nem főúr, hanem köznemes, tehát maga is gazdálkodó – értette, mi történik: hogy mit kíván a király meg a vármegye, mai szóval az állam, ugyanakkor a jobbágy és telke mennyi adóterhet bír el. A paraszt megyei, királyi kizsigerelése nem állt érdekében. Másodszor azt, hogy a rovásnyeleket a községi bíróknak három évig gyűjteniük kellett, majd bevinni a törvényszékre, a törvényszék pedig a király számára elkészítette összesítésüket. Mit is jelent mindez? Azt, hogy a középkorban nálunk: 1. az adókat rovással kellett kiróni és összesíteni, tehát 2. a falusi emberek, kisebb részt némi földdel bíró iparosok, zömmel parasztok, ismerték a rovást, olvasták, írták! Európában valószínűleg egyetlen népként a magyar írástudó volt! 3. a rovásírás-olvasás által megismerték kötelességüket, és számon tudták tartani a teljesítést; 4. a bámulatosan szellemes rendszert bárki át tudta tekinteni, mivel a „nyeleket” – vagy pálcákat hosszában kettévágták: egyik fele maradt a bírónál, a másik az adózónál. A két darab összeilleszthetősége kizárta a csalás lehetőségét; 5. három évre visszamenőleg lehetett vizsgálódni, de azon túl nem – tehát a lényeges kérdések három év alatt vagy fölszínre kerültek, vagy elévültek; 6. a rendszer védte az adózó kisembereket is. * Elcsemegézhetnénk a rövid s mégis roppant gazdag szöveg finomságain, de ne tévesszük szem elől Hunfalvy Pál akadémikus úr hazudozását. 1. Mátyás király idézett törvénye két évszázaddal korábbi az általa kitalált kornál! 2. Szó sincs benne „néhány ismeretlen tudós” rováskitalációjáról, hanem sokkal inkább országosan elterjedt népi rovástudásról 3. ami nemzedékről nemzedékre öröklődött – közoktatás nélkül is, és 4. oly valóságos, mi több, oly széles körű volt, hogy adótörvényt lehetett építeni rá!!! Sebestyén Gyula MTA l. tag írja a Magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915) című könyvében, hogy „Mátyás király udvari történetírója, Bonfini Antal, a ki helyes megfigyelés alapján azzal toldja meg Thuróczi állítását, hogy kevés fára rovott jegygyel sok tartalmat lehet kifejezni.” * Gondolom, mindenki előtt világos, hogy Hunfalvy nemcsak följelentette hazáját a művelt német közönség előtt, hanem meg is rágalmazta. A hamis vád idehaza is fogott: akadtak ún. magyar ún. tudósok, akik bedőltek atyamesterük csalárdságának, s idehaza is buzgón idézgették. Sőt, megteszik még ma is. Holott – ellentétben a becsapott német olvasókkal – nekik rendelkezésükre álltak hiteles középkori rovásemlékek. Nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem a történelmi Magyarország más tartományaiban is. Minekután a székely rovásírásról Hunfalvy hamisítási szándákai ellenére is meglehetősen pontos nyelvrégészetismeretekkel rendelkezünk, nézzünk körül a történelmi Magyarország más népeinél is. Az Újvidéki Egyetem ny. oktatója, Csorba Béla költő és nyelvész írja, hogy „rovás szavunk a délszláv etimológia szerint átkerült a szerbbe és a horvátba is, immár »raboš« és »rovaš« alakban, enyhe jelentésmódosulással, mint »rovásjegy, rovóbot«. Különben a himlőhelyes arcú embert rovónak hívják a szerbek!” Hát nem logikus? Ez azért történhetett, mert a középkorban a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Koszovó, röviden a későbbi Jugoszlávia ún. köztársaságai és népei szoros magyar kapcsolatban éltek, noha történelmi országhatárunk Délen Nándorfehérvárig és a Szerémség déli határáig ért. A határkérdést csak a török és Velence feszegette akkoriban. De folytassuk Csorba Béla adataival. „A raboš, rvaš szavakat Zadar, azaz Zára környékén jegyezték föl. A második szóból az o hiányzik, a délszlávok szeretik a mássalhangzó-torlódást. Jelentésük: »napi bevételt és kiadást rögzítő üzleti könyv«. Az idők során korszerűsödtek az egykori rovásdeszkák, rovásbotok… Rabuš, rovaš – mindkettő előfordul Dalmáciában és Boszniában is »bevágás«, »rovás«, »rovátka« jelentéssel. Továbbá »bemetszés« állatok (birkák, sertések, szarvasmarhák) fülén, 3. számadás, 4. eszesség (!). Bácskában és Bánságban a szerbek és horvátok körében általánosan ismert a rovaš a már felsorolt jelentések mindegyikében (kivéve a 4.-et), emellett »billog«-ként »állatokra sütött bélyeg« is. A bácskai bunyevácok körében rovaš a kútrovás is.” A raboš a szerbeknél „elítéltekre a börtönbeli rossz magaviseletükért kirótt büntetés”. A magyar rovás-ra vezetik vissza. Van adatom egy kicsinyítő képzős változatról: rovašica, „jelszó” a régi szerb katonai nyelvben.” * Sok tarisznya köszönet Csorba Bélának. De egyelőre talán ennyi elég is a közép- és reneszánszkori rovásismeret terjedésének nyelvrégészeti nyomairól. Két dolgot megjegyezhetünk. Az egyik az, hogy Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke kibocsátásakor köztudottan, mondhatni természetesen meglévő ismereteket – írás-, olvasás-, számolástudást – vett figyelembe az egyszerű falusi emberek körében is. Nem holmi magyar „rovásírás-dogmát”, miként Hunfalvy akadémikus hazudta. A másik: a rovás szó- és fogalomkincsének délszláv vidékeken való terjedésébe erősen közrejátszott Mátyás királynak az említett törvénycikke, hisz az ott is végrehajtandó vala. * Lám, a XV. századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel joggal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
